The Getaway – Amikor nem történik semmi

photo-credit-steve-keros-extralarge_1464119640545

Ma hajnalban jelent meg az új lemez címadó dala, a The Getaway, és most egy kicsit szomorú vagyok. A Dark Neccesities megjelenése után nagyon vártam milyen lesz a következő dal, hiszen az a dal zseniális lett, újító, dögös, azóta is naponta kétszer-háromszor meghallgatom, az első hallgatás után belemászott az ember fülébe. Cserébe az új számból egyetlen pillanatos se tudnék felidézni, annyira nem történik semmi izgalmas. Lemegy a 4 perc, kellemes aláfestő zene, de ennyi, mintha egy huszadrangú b-oldal dal lenne, amit azért adtak ki, hogy ne csak élő felvétel legyen az új maxin. Nem is tudok hirtelen olyan Red Hot Chili Peppers dalt mondani, ami ennyire untatott (talán az If). Várom, hogy jöjjön fordulat, egy gitárszóló, bármi, de nem jön, csak véget ér a szám, és nem is emlékszem mi történt az elmúlt 4 percben. És ezzel a dallal indul majd a lemez. Nem csodálkozom, hogy nem is játszották a tegnapi koncerten.

John Frusciante

Tegnap előkerült egy újabb szelet John Frusciante és az elektronika találkázásból, emiatt jutott eszembe, hogy valójában mit is jelent nekem a kedvenc gitárosom.

John Frusciante

Már bőven benne járhattunk a Californication érában, sőt, talán már a By The Way is megjelent amikor szembesültem azzal, hogy Johnnak vannak szóló dolgai is, nem csak a Chili létezik. Akkoriban sokkal kisebb területet fedett le az érdeklődésem, és még komolyan gondoltam az “amiben nincs gitár az nem zene” mondatot. És ezt az állapotot borította fel fenekestül John -szerintem- legjobb lemeze, a To Record Only Water For Ten Days.

Annyira új és más volt az addig megszokott dolgokhoz képest, közben mégis magával ragadott, és soha többet nem eresztett, annak ellenére se, hogy addig szokatlan hangokkal/prüttyögésekkel volt tele. Ez volt az a pont, ami megváltoztatta hozzáállásomat, ami kinyitotta a világot, ami után sokkal befogadóbb lettem a különböző stílusokkal. Ha nincs John Frusciante, talán soha nem kezdem el felfedezni a különböző progresszív/experimentál/triphop/lo-fi/postrock bandákat, ami sokkal szegényebbé tenne.

John Frusciante számomra a megújulás, a friss dolgok keresése, ezért nem tudok rá haragudni amikor olyan dolgot ad ki, mint a Trickfinger, még ha nekem értékelhetetlen is, hiszen ha nem ezt csinálná, pont akkor okozna csalódást.

The Empyrean – vélemény

Pár hallgatós vélemény, első benyomások, ilyesmi.

Ütős. Nincs olyan nagyon nagy változás az eddigi lemezekhez képest, viszont sokkal kiforrottabb, érettebb mint a többi album. Volt egy olyan érzésem egész végig, hogy mintha ezt ismerném, mintha tudnám mi fog következni, mert az eddigi lemezeken is hasonló volt, de a következő hang, a következő lépés mégsem egészen az mint amire gondoltam. Az eddigi alapokon építkező, sokkal tovább “fejlesztett” album lett. Vannak nagyon jó pillanatok (az Unreachable még mindig megunhatatlan, az album egyik legjobb száma), John éneke szinte tökéletes, kiabál, sikít, de közben lágyan is tud énekelni, szinte elhiszi az ember, hogy semmi probléma nem lehet a világon ilyenkor. Ráadásul a One More Of Me mély énekéhez hasonlót még tényleg nem hallottunk tőle. Bár pont ezen a számon nevettem fel, az a sikítás egyszerűen vicces. A vonósok mellett viszont nem szabad elmenni szó nélkül, félelmetes milyen hangulatot kelt a Central közepe felé. A gitárszólókat azt hiszem nem is kell említeni, mindegyik egy-egy remekmű. Viszont a Before The Beginning engem 100%-ban a Funkadelic – Maggot Brain számára emlékeztet, egymás után hallgatva nem is tudtam hirtelen melyik melyik.
Összességében a lemez bőven megérdemli az 5/5-ös értékelést. Utoljára a Shadowsot éreztem ennyire összetettnek és változatosnak.

Fogadjátok meg John tanácsát, hallgassátok sötétben és olyan hangosan amennyire csak bírjátok.