Kategória: Koncertek 2011

Olvasónk írta rovat következik, Eszta beszámolója a bécsi koncertről.

Az idei bécsi koncert azért volt különleges, mert négy középkorú amerikai férfi végre engem is ott láthatott a nekik tomboló tömegben. Figyelem! Szakmaiatlan és lányos beszámoló következik!

Nos hát, a tegnap Ausztriában leledző Red Hot Chili Peppers-t vonattal közelítettem meg. Gondoltam, ha fél héttől engednek be a stadionba, akkor 6-ra elég odamenni. Beálltam a Nord felirat alatt kígyózó sorba, és vártam. Nemsokára meg is jelent egy csövi bácsi, aki rhcp-s pólóban, kazettás magnóból Freaky Styley-t bömböltetve hajléktalan újságot árult. Hű, gondoltam, itt aztán felkészültek az emberek! Pontban fél hétkor el is kezdtek beengedni, tíz perc múlva már meg is motoztak, és már csorgathattam is a nyálam a 10 eurós chilipulcsikra. Bejutván a jegyellenőrzésig a ruhatárban cuki nénik eltették a kabátom és máris csodálhattam a Stadthalle belső terét, amelyben az volt a legérdekesebb, hogy a színpadot nagyon közel rakták az emberekhez (vagy fordítva). A lényeg, hogy alig akartam hinni a szememnek, hogy („ne már ez tuti nem lehet az, nem lehet, hogy ilyen közel állunk”) alig volt pár ember a színpadnál. Még fel se fogtam, hogy mi a szitu, mikor rájöttem, hogy a hely tobzódik a magyar hírességekben (Lukács Laci, Kiss Tibi). De kemény, hogy itt mennyi a sztár, a színpad meg még üres. Ám nem sokáig volt az, helyes kis roadok (ródok?) jöttek fel állítgatni, meg macerálni a műszereket. Sajnos még csak az előzenekar számára igazítgatták a felszerelést, akik amúgy zárójelben megjegyzem ( egy Foals nevű brit indie-pop banda volt, amelynek tagjai kinőtt játszós ruhában léptek fel, és érződött rajtuk, hogy nem sok reményt fűznek a félórás koncerthez. A tömeg csak kétszer zúgott fel, mikor az énekes azt mondta, 1. milyen megtiszteltetés a Chili előtt játszani, 2. ez az utolsó szám.)) És akkor öreg bácsik jöttek fel, akik a színpadot pakolták meg át is rendezték. Voltak köztük nagyon bátrak is, ők felmásztak a reflektorokhoz, és oldalanként 4-es párokban őrizték a fényt.

Aztán (nyolccsillióbillióezermilliókillióötszázezer év múlva) elkezdődött a koncert. Ezt onnan lehetett tudni, hogy a mögöttem álló, két magyar srác (akik minden színpadra lépő pakolászónak még az anyja nevét is tudták), felkiáltott hogy: „Ott a Chad!” Erre én is felkaptam a fejem, és rájöttem, hogy nem ámítás, bizony úgy van, hogy kedvenc benzinkutasunk leült a dobok mögé. Aztán jöttek sorba a többiek, Flea, Josh, majd Anthony. Mikor ráébredtem, hogy akkor ők most tényleg létező emberek (mivelhogy látom őket), elkezdtek a belső szerveim összeállni, majd szétválni, meg mindenfeléválni, és miután a szívemet is visszanyomkodtam a nyakamból, észrevettem, hogy már szól az első szám, a Monarchy of Roses. Benyomtak hozzá valami csuda narancsszín hátteret, aminek a szereplők szinte nekifeszültek, mindannyiukat tetőtől talpig lehetett látni. Egyébiránt a fények, a színpadtechnika meg a kivetítők totál profik voltak, ez talán szót sem érdemelne, ha nem lenne üres duma, mert igazán lenyűgöző volt. Ha nem a zene meg annak generátorai lettek volna a figyelem középpontjában, akár csak a hátteret nézni is puszta élvezet lett volna.

Nem részletezek külön minden számot, hisz mindet zseniálisan adták elő, ámbár egynél meg kell állnom kicsit. Mikor az American Ghost Dance megszólalt, először azt sem tudtam, mi az- valami ősi mantra vagy antik rítus, amit emlékeimből ismerek és a zsigerem diktálják a szövegét… , de míg a refrénig nem értünk, esküszöm nem ismertem fel.

Kedves ismeretetlen ismerőseink pedig hozták a formájukat. Sokat viccelődtek egymással, és velünk, közönséggel is. Flea kézenállást hajtott végre, majd meg is tett pár lépést, és csodálmányosan felvillant a mókás cipője, tudjátok, az a piros a világoskék cipőfűzővel. Anthony a fekete-fehér OFF!-os sapkában jött el, amit külön egyszer meg is akartam nézni. Josh meg nagyon cukor volt, a két(féle?) ruhából, ami van neki, az egyikben jött el, nevezetesen a fellépő ruhában (ami áll egy furcsán behatárolhatatlan barna vagy fekete ingből, és az alatta hordott piros-fekete csíkos hosszú ujjú pólójából). A másikat, a dzsogingnadrágot, nyílván otthon hagyta. ( Amúgy az orra élőben olyan, mint Emily Kokalé.) Hát Chadből eleve nem lehetett olyan sokat látni, ő azért nem ugrabugrált annyit. Említésre méltó még a háttérben táncoló zöldsapkás billentyűs srác, aki tudja a nevét, kérem jelezze!

Azt kell mondjam, mind nagyon aranyosak voltak, mindenféle kedves dolgokat mondtak a közönségnek, mint hogy „köszi, hogy eljöttetek, a szex a legcsodálatosabb dolog a világon, szeretünk titeket, meg találkozunk legközelebb”, sőt Anthony még egyszer meg is ígérte, hogy nem rontja el a következő számot (mondjuk nem sikerült neki, de a By the Way –t se hallottam még ilyen érdekesen.) Josh meg szuperjól énekel, éteri hangja mintha a másvilágról siklana át hozzánk. Ezenkívül még megjegyzem, hogy akkora az összhang a bandán belül, mintha ezer éve játszanának együtt; Josh, mindannyiunk szeme fénye, pedig zseniálisan őrjöng fel-alá színpadon. ((God he’s so fine.)) Jó azért a régi nagy másik szerelemről sem kell elfeledkezni. John Frusciante is ott volt: prézlit árult.

Mindent egybevetve, minden elképzelésemet felülmúlta a tegnap este. Mintha azt is hallani véltem volna, hogy jövő nyáron Magyarországon lépnek fel, de ekkor már az extázisnak egy olyan fokán égtem, hogy bizton nem állíthatok semmit. Kétszer el is bőgtem magam, de mondjuk szerintem ennyi még belefér.

A koncert és az 1300 Ft-os sör végeztével kifelé lépegettem az épületből. A Stadthalle ajtaját elhagyva „drrrrei ájró”-ért még vehettem volna a töröktől otthon nyomtatott bandás plakátot, de ekkora már se energiám, se pénzem nem maradt.

Köszönetnyilvánítás.

Szeretnék köszönetet mondani az anyukámnak, hogy elkísért, és a testemnek, hogy nem dezintegrálódott az első akkord hallatán