Guitarist & Bass magyarul

Szergei-nek köszönhetően itt az egész interjú magyarul, jó szórakozást hozzá, szép hosszú olvasmány.

Ismerjük John Frusciante igényét a világtól való visszavonulásra, hogy rögzíthesse saját, rendkívül bensőséges lemezeit. A siker, amely a Red Hot-al hihetetlen gyorsan körülvette sosem látszott meg azon, ami személyének az esszenciáját adja: a spiritualitásán… Épp ellenkezőleg, 1992-ben a második album megjelenése után John kilépett az ajtón pontosan abban a pillanatban, amikor a zenekart megtalálta a hírnév.

Teljes eltérésben akkori rocksztár státuszával, John az utazást választotta önmarcangoló kétségei elöl, melyeknek áldozatává vált. Drogokba és hallucinogén tapasztalatokba merült, a profitért való gitározást pedig a festészet váltotta fel, mint az önkifejezésnek egy új, egyedülálló lehetősége.

Hét hosszú év magányát és öngyilkosság közeli életvitelét egy kisebb csoda követte, melynek köszönhetően visszatért a Red Hotba. Ennek első eredménye a Californication lett, a zenekar ismét megtalálta önmagát. De Johnt továbbra is foglalkoztatták filozófiai kétségei és a belső utazás iránti igénye is változatlan maradt.
2006 és 2008 között vette fel legújabb tizenegyedik albumát melynek címe “The Emyprean”. Gitárjátéka varázslatosan kifejező. Egy emberé, aki magán hordja az összes emberi érzelmet, egy emberé, aki kapcsolatban áll a saját mélységeivel.
Ez a koncept album, ahogy már ő is említette, egy színen találkozó két entitás játéka. Az egyik egy a világ alapvető kérdéseire választ kereső kreatív személy, míg a másik egy olyan felsőbb hatalom, aki maga teremtette és táplálja az életet. John Frusciante félne nem megérteni az utazást, ami valójában teljességgel az övé.
Egy hosszú út amit a halál és az újjászületés szimbólumai jellemeznek. Ezen új albumon keresztül úgy tűnik, John megosztja velünk saját életfilozófiáját, az “up” és “down” évek után.
A folyamat végére megértjük, hogyha az életet materiálisnak tekintjük, úgy az megfoszt minket az érzékektől és csak aggodalmat és halált idéz elő. Visszatérve önmagába az ember megtalálja saját kreatív potenciálját ami visszaadja az életörömöt és a cselekvéshez szükséges erőt.
A racionalista filozófusoknak sem volt egységes teóriája azt illetően, hogy a lelkünk hogy kapcsolódik ahhoz a rejtélyes felsőbb hatalomhoz amely teremtette vagy beindította az életet. Az ötlet , hogy ezen energián keresztül fejlesszük ki saját inspirációinkat a legkevesebb amit az alkotó közléséből leszűrhetünk.
” A lemez készítése során végig úgy éreztem, egy erő kívánja kifejezni magát rajtam keresztül, és ez már életem folyamán több alkalommal is segített nekem. Szeretném ezt megosztani másokkal, ezzel mindenképpen előnyre tesznek szert.”
Egy gitáros, aki a filozófia mestere, ez valami!

Mélanie Holé

Tizenegyedik szólóalbumával a Red Hot Chili Peppers gitárosa olyan ambiciózus magasságokat jár meg amilyeneket hosszú, szenvedésekkel teli karrierje során eddig soha.
A felvételek saját stúdiójában készültek Josh Klinghoffer és Flea szokásos közreműködésével. Kissé meglepő Johnny Marr szereplése, aki szintén közreműködött az albumon. Az Empyrean monumentális a szó minden értelmében, valóságos ünnepe a föld talán legbecsesebb zenészi kreativitásának.
Bonyolult és mégis oly egyszerű

Frusciante az ellentmondásos emberek csúcsa. Rengeteget ír és beszél, ám mégis csupán saját hiedelmei és személyes véleménye foglalja le. Azt mondhatnánk szinte már-már autista, de amikor fellángol egy téma iránt ez többé nem állja meg a helyét. Semmi más nem bizonyítja ezt jobban mint saját albumának koncepciója melyen kívül újabban semmi sem foglalja le és amelyről valóságos kisregényt írt hivatalos oldalán.
A gitáros elmondása szerint az “Emyprean” a paradicsom tetőpontja (L’Empyrée, nem szükséges keresni, a szó már a 30as években eltűnt a francia nyelvből) a legnagyobb istenségek nyugvóhelye.
Saját tudatán belül ez egy olyan hely, ahol a művészt irányító belső intuíciók születnek. John hosszan magyarázza, hogy ennek a helynek a megismerése hasonlít a Szent Grál felkutatásához, ugyanis ennek folyamán a személyes mélység olyan alapigazságait ismerjük meg melyek máshol nem lennének fellelhetőek. Ahogy ő maga is többször elismétli: Sosem szabad elfelejteni, hogy az univerzumban létezik egy kimeríthetetlen forrása a kreativitásnak.
Két szám kivételével a dalszövegek nagyon személyesek és Frusciante sokszor az általa fájdalmasan gyűjtött tapasztalatot oltja a zenébe. Ez pedig mint filozófia, hibátlanul működik.

A kreativitásra hallgatva

John Frusciante: A motivációk mibenléte mindegy, néha mindannyian elérhetetlen célokat tűzünk ki. De mindannyian emberi lények vagyunk és ennek kapcsán úgy hiszem mindannyiunknak megvan az-az ereje mélyen legbelül, ami közelebb visz a saját kreativitásunk forrásához. Ezek után ezt a kreativitást bármilyen formában kifejezhetjük, gitárosként, tanárként, színészként vagy építőmunkásként. A végső cél nem letisztázott és egyáltalán nem biztos, hogy érthető. De ez nem szabad, hogy megállítson minket. Ennek folytán az „Emyprean” leírja azt a fejlődést és a kreatív erővel kapcsolatos azon tapasztalataimat, amelyeken átmentem gyerekkoromtól mostanáig.

Magazin: Téged idézve: néha úgy érezted, hogy találnod kell egy másfajta kifejezésmódot, mint a zene. Például festészetet…

John Frusciante: Számomra létfontosságú hogy ne távolodjak el a kreatív forrástól és a viszonyom a művészettel olyan tiszta maradjon, amilyen csak lehet. Igen hosszú ideig a festészet volt az egyedüli olyan mód, ami illett hozzám. A zenei iránti szenvedélyem jelentős részét elvesztettem bizonyos fájdalmas pillanatok megélése után. A mód, ahogy a populáris zene használja a művészetet elfogadhatatlanná vált számomra. Azt hiszem, nagyon sok zenész szintén elveszíti ezt a szenvedélyt, de ők nem képesek kilépni ebből, mert ez lett az életük és nem tudnának mit kezdeni azok nélkül az emberek nélkül akik ekkorára felfújták az egójukat. Ezek számomra nem sok mindent jelentenek, nekem sokkal fontosabb volt, hogy sose veszítsem szem elől a művészet leglényegét. Emiatt váltottam festészetre. Később, amikor visszatértem a zenéhez, szinte újjászületésként hatott rám. Ráébredtem, hogy a zenéhez való viszonyom érintetlen maradt, ami lehetetlen lett volna, ha akkor nem fejezem be egy bizonyos időre.

Magazin: Az Empyrean koncepciója kapcsán említetted, hogy a halál és az újjászületés a kreatív folyamatokhoz szükséges szenvedés elengedhetetlen része. Hogy szimbolikusak maradjunk: Nem érzed ezt kissé túlzónak? Nem maradhatnánk lezserek és vakmerőek anélkül, hogy ezt elveszítenénk?

John Frusciante: A halált nem mint szimbólumot értem, mintegy végső lezárást, hanem mint egy viszonyt azokhoz a dolgokhoz amelyektől végső soron meg kell szabadulnunk, ha úgy érezzük a részeinkké váltak. Itt leginkább az egóra gondolok… Rengeteg ember él az egóján keresztül és végső soron ez irányítja minden cselekedetüket. Fogalmazzunk úgy, hogy vannak olyan részek, amelyeket tudatosan el kell pusztítani. Megszabadulni az én hatásaitól hasonlatos halálhoz. Egyesek úgy hihetik hogy az egójuk jelenti önmagukat. Az újjászületés az, amikor ráébredsz hogy a lényeid bizonyos részeinek létezése szükségtelen. Az a rész, ami meghalt belőled jóval kevésbé volt értékes a létezésed számára, mint az a valami, ami újjászületett benned.

Egyedül a világon

Előző lemezeihez képest az Empyrean nem nevezhető sem minimalistának, sem alacsony költségvetésű anyagnak. Frusciante egyaránt szerette volna a legkisebb részleteket is önmaga felügyelni, egyedül a keverőpult mögött, mint azokban az időkben, amikor mindössze egy négysávos felvevővel dolgozott, ugyanakkor a hangszerelésre jóval nagyobb hangsúlyt fektetett, ami magával vonta egy sokkal kifinomultabb stúdió beépítését a lakásába

John Frusciante: Igazából ez egy olyan dolog, amit kizárólag akkor csináltam ha teljesen egyedül voltam, és nem volt szükségem másokra. Az album szempontjából ez egy olyan köztes időszak volt amikor más felvételekkel is el voltam foglalva, illetve járhattam a saját dolgaim után. Nem olyan helyzet volt, amikor rábíztam volna egy mérnökre a keverők mögött.
Ez a folyamat eléggé megerősített abban, hogy nem csináltam hülyeségeket és véletlenül sem tudom felgyújtani a helyet. (nevet)

Magazin: Tehát nem volt senki, aki átszólt volna, hogy mit rontottál el, és hogy ezt újra kellene venni.

John Frusciante: Pontosan. De attól hogy ez nem volt meg, még nem csináltam semmi értelmetlen dolgot. Igyekeztem hű maradni mindahhoz, ami elősegíti a dalok kibontakozását. Utólag rengeteg tapasztalatot szereztünk a szerkesztéssel és a keveréssel kapcsolatban. Mindent vágtunk és válogattunk, ezért mindig bele tudtam javítani egy részbe anélkül, hogy az egészet meg kellett volna változtatni. A legkisebb félelmem sem volt azzal kapcsolatban, hogy a hangok esetleg nem passzolnak valamelyik szekvenciához… ez csupán a zene iránti érdeklődés miatt volt így.

Magazin: Egy zenész számára nem szükséges dolog hogy elszakadjon a fizikaibb dolgoktól , és ennélfogva ne törődjön a stúdióval mint eszközzel?

John Frusciante: Én szeretek mindent, ami egy stúdióban zajlik, kezdve a felszerelés tisztításától a különböző eszközök ellenőrzéséig. Nagyon élvezetesnek gondolom. Persze jóval kevésbé lenyűgöző, mint megfigyelni egy zenészt az üveg másik oldalán. Igaz, minél több dologra ügyelünk annál több probléma lép fel és lesz forrása aggodalomnak. Jelenleg már nem gondolok arra hogy ismét elölről kezdjem. Csodálatos dolog majdnem azt hallani a hangszórókból, amit elképzeltünk, ami számomra a felvett zene alapvető célja. Ha másokon is keresztül kell vinned a zenét az olyan, mint amikor a lefolyóba szűrőket teszünk.

Semmi zenekar!

Az Empyreanra Frusciante elhívta társát, Flea-t hogy feljátsszon egy pár basszusfutamot (az album eredeti verzióján négyet) Josh Klinghoffert szintetizátorra és dobra, de szintén dolgozott egy vonósnégyessel (A Sonus Quartettel) és egy valódi kórussal (A New Dimension Singerssel). Azonban ezt közel sem nevezhetjük zenekarnak, inkább egy szóló album reprezentációjának.

John Frusciante: Josh barátomnak rengeteg dalötlete volt éveken keresztül, amik a lemezen lehetnének. Ő volt a legközelebbi munkatársam. Összesen két olyan dal van amiben én játszom minden hangszeren. A többihez az alapokat Josh-al és Fleavel vettük fel. Az egészet négy nap alatt befejeztük , az elmúlt hónapokban a részleteket adtuk hozzá, mint például a vonósnégyest vagy a kórust.

Magazin: A Frusciante által gyűlölt dolgok listáján az első helyet a „super band” foglalja el. Ez a fő oka annak, hogy a lemezein nem szerepel túl sok híres vendégelőadó. Ezt a műfajt inkább barátjára, Chad Smithre hagyja. A Red Hot dobosa nemrégiben állt elő egy fantasztikus Chickenfoot nevű zenekarral, melynek tagjai Joe Satriani, Sammy Hagar és a Van Halenes időkből ismert kolléga, Michael Anthony.

John Frusciante: Jelenleg nem igazán izgat, hogy egy zenekar tagja legyek. Az elmúlt 10 évből több mint négyet töltöttem azzal, hogy egy zenekarral turnéztam. A Chili Peppersnek elképesztő mennyiségű koncertet kellett adnia. Számomra ez egy igen hosszú időszakot jelent, amikor nem igazán lehetek kreatív. Két hónapon belül lesz egy fellépésem és nem rock lesz. Ma erről még nem tudok többet mondani, még szükség van pár dolog tisztázására.

Magazin: Ezen a lemezen több olyan dal is van ami illene egy kisebb zenekarhoz a színpadon.

John Frusciante: Tudom jól, de ha fellépnék akár csak egy pár alkalommal is, az zenekar alapítást jelentene, egy-két hónapig tartó próbákat, hogy hogyan lehet a dalokat élőben előadni. Aztán még ott volna egy vagy két hónap turnézás. Nem tudom elképzelni, hogy most feladjak mindent. Jelenleg már négy hónapja stúdióban dolgozom. Otthon egész nap zenélek, és boldogabb vagyok ily módon mint eddig bármikor. Színpadon is imádok játszani, de a hosszú utazást, és a koncert előtti végeláthatatlan várakozást már nem értékelem annyira.

Magazin: Johnt egyedüli kis örömként érte Johnny Marr-nak a Smiths legendás gitárosának vendégszereplése. Iránta való tiszteletét igen diszkréten apró darabkákban tárta fel (Central és Enough of Me) a kritikák azonban ennek jelentőségét megkérdőjelezték. John magyarázata meglehetősen prózai: Johnny Marr épp turnén volt a Modest Mouse-al és egy éjszakánál többet nem tudott a stúdióban tölteni.

John Frusciante: Számomra fantasztikus volt! Elég absztrakt módszereim vannak a zeneszerzésre és a struktúra felállítására. A dalokat egy igen pontosan kitalált akkordmenetre fűzök fel, amiket adott esetben meg is fordíthatok és szabadon dekorálhatok. Ez amolyan terv féle. Rengeteget tanultam azzal, hogy felfedeztem Johnny különleges akkordkombinációit, ahogy a 11-es, 9-es 13-as hangközöket kihasználja. Igazán meglepődtem, amikor rájöttem, hogy ő igazából nem is az elmélet szerint szerzi a zenét, hanem ösztönszerűen árad belőle. Attól a pillanattól kezdve, hogy be volt dugva a gitárja, az egész varázslatnak hatott. A konzol mögött álltam Josh-al és egymásra néztünk: „ Istenem, ő aztán egyedi módon nyomja!” Ha én próbálnám feljátszani az ő részét, soha, de soha az életben nem szólna úgy, ahogy az övé. Biztos vagyok benne, hogy Johnny és én fogunk valamit csinálni még a közeljövőben.

Titkos virtuóz

Igaz, nem a Hollywood’s Musician Institute hallgatója (1987 óta) azért a bukástól mégis igen távol áll. Különösen mióta tudjuk, hogy meg volt beszélve meghallgatása Frank Zappával… Igaz, 5 perccel előtte visszafordult.
A zenész már készen állt, hogy bevegye a színpadokat. Robert Fripphez hasonlóan szeret megismerni mindent, amit kinyerhet a gitárjából, legyen az akár teljesen szabados is a hagyományos technikákhoz képest. Mégis érzi az egyszerűség varázsát, és a gitárt meghagyja a dalok kísérőhangszerének.
Tíz stúdióalbummal, a From The Sounds Inside-al, mint ingyenes internetes lemezzel (rajta nem kevesebb mint 20 számmal) és néhány EP-vel a háta mögött John profi dalszerzőnek tekinthető. Ez valószínűleg nem lenne, így ha túlzottan figyelne az ingadozásokra vagy a játékpontosságra. Ugyanakkor nem győzünk csodálkozni, hogy egy apróbb hiba vagy egy kis hiányosság miként jelenhet meg.

John Frusciante: Ezzel az albummal egyik fő célom volt olyan zenét létrehozni, amit bárki hallgathat igazán hangosan is késő éjjel. Mindig törekedtem arra, hogy olyan zenét csináljak, amely ugyanazzal a pszichedelikus hatással rendelkezik mint az albumok amiket hallgattam és hallgatás közben nem volt ami elszakított volna tőlük. Csak erre figyeltem és nem arra, hogy rajtam kívül mások vajon mit éreznének. Mondogattam magamnak, hogyha szeretem azt a zenét amit csinálok, akkor talán lesznek emberek akik ugyanazokat az érzéseket fogják átélni, akik ugyanabban a szférában éreznék jól magukat ahol én. Nagyon sok fajta zenét értékelek, a legtisztább poptól az avant-gardenak hívott zenéig, a jazzt, a klasszikus zenét, az elektronikát…. Nem tagadom, hogy ennyi a Chilivel eltöltött év után, a zenekar zenéje a szerves részemmé vált. Ez a lemez végigköveti az életem, és egyesek talán családias elemeket is találhatnak benne… hacsak nem úgy ötlöttem ki, ahogy a zenekarral is tettem.

Zene az embereknek

Albumai alapján nehéz lenne John Frusciante-t egyhangú embernek gondolni, mégis azonban a változatosság az, ami folyton mozgásban tartja a zenéjét. Ő művész, a szó valódi értelmében. Bárkinek joga van nem szeretni a zenéjét, egészen amíg ezt nem próbálja másokra erőltetni. Azonban tagadhatatlan hogy stílusán belül teljesen egyedi vonalat képvisel, és a művészete, mely fájdalommal is jár, teljesen leköti.

John Frusciante: Megmaradtam abban a hitemben, hogy a zeneipar az ego körül forog és ez a kreativitás legfőbb ellensége. A sikernek nincs más célja, mint felduzzasztani az egót és én láttam tehetséges zenészeket tönkremenni, egyiket a másik után. El kell zárkózni attól a világtól, különben a végén elpusztít. Számomra a zene mint élő entitás létezik. A zeneipar züllött és kezd siralmassá válni. Arról a napról álmodom, – ami hamarosan eljöhet – amikor már nem lesz szükségünk nagy kiadókra. Az évek folyamán túl nagy irányításra tettek szert a zenében, és egyedül annyit csináltak, hogy egy formulát igyekeztek ráerőltetni mindenkire, hogy azt hallgassák amit ők választanak, és a rádiókból is csak ez szűrődött ki. Egy bizonyos szinten eljutottak arra a következtetésre hogyha nem tudnak egyfajta zenét folyamatosan eladni, akkor az azért van mert az nem elég jó. A zenének olyan szabadnak és ingyenesnek kell lennie amilyen csak lehet. Egy ajándéknak. De az „ingyenes” és az „ajándék” szavak hosszú álmatlan éjszakákat okoznak a zeneipar főnökeinek. A zene nem valakié, nem birtokolható. Ez egy elem, mint a víz, a levegő, a természet, a növények. Nem szabad, hogy a zene szeretetén kívül bármi más motiváljon minket. Nincs jogunk magántulajdonná nyilvánítani azt, ami másokhoz is ugyanúgy tartozik. Létezésem hátralévő részét azzal szeretném tölteni, hogy megtaláljam arra a kérdésre a választ, hogy mit adhatok én a zenének, ahelyett, hogy azon töprengenék: Mi mást adhatna a zene még nekem?

Zoom Matos

John Frusciante nem szeretne azok közé tartozni, akik kisebb vagyonokat adnak ki mindenféle zenei ismeret nélkül azért hogy ritka hangszereket birtokoljanak és őrizzenek egy széfben. Visszautasítja hogy gyűjtő lenne. Bizonyos vintage gitárok árait erősen túlzottnak tartja, kijelentve, hogy nagy álma, hogy egyszer egy 50es évekbeli Gibson Les Paul tulajdonosa legyen. Nehéz elhinni, hogy a Red Hot Chili Peppers hatalmas sikere után sem lehetséges számára hogy kifizesse az eddig létezett legdrágább Les Paul árát.

John Frusciante: Ez az első alkalom hogy szóló albumhoz ugyanazt a felállítást használom mint a Chili Peppers-el. Eléggé hasonlít ahhoz amit 19 éves korom óta megvan. A Stratok és Marshallok a testem meghosszabbításának tekinthetők.

Jelenleg 3 alap Stratocasteren dolgozik. A kedvence egy 62-es 3 állású Sunburst Strato Seymour Duncan Vintage hangszedőkkel szerelve. A második egy 55-ös Sunburst, a harmadik egy 1961-es Red Strato.

John Frusciante: Azt hiszem az egyetlen kivétel amikor nem ezeket használtam, az a Central végén hallható szóló. Ott ha jól emlékszem egy SG-vel játszottuk fel, de nem vagyok benne biztos, mert rengeteg kombinációt kipróbáltunk.

Frusciante nem hozakodik elő minden kis kincsével a spájzból, noha birtokában van egy a korai 60-as évekből származó Rickenbacker 365 Delux, egy 61-es Gibson SG Les Paul Custom Cherry Red, egy speciális 12 húros Bartell St. George XK 12-es egy 62-es Fiesta Red Fender Jaguar és egy Gretsch White Falcon.
Erősítőnek a Marshall Major és Jubilee modelljeit használja. Itt-ott Fender Bassman erősítőt is használt már.
Frusaciante nem használ effekteket, a gitárok hangját utólag egy moduláris szintetizátorral módosítja.
Torzítópedálok közül a Boss Turbo Distortionját, Mosrite Fuzz Rite-ot, Maestro Fuzz-Tone-t vagy az Electro-Harmonix Muff’n Tube modelljét használja. Reverb és delay effekteknek Electro-Harmonix Holy Grailt, AMS Digital Delayt, EMT 250-est, illetve Lexicon Prime Timeot használt. Kedvenc wah pedálja maradt az Ibanez WH-10. A jel felosztásához Boss Chorus Ensemble pedált használt.

  • sunyisanyi

    Gyönyörű! Kijelentem hogy a legjobb cikk az életemben!(eddig):D

    (Végre egy nagy zenész is megfogalmazta hogy a kiadók pénzhajkurászása nem helyénvaló…)

    Jobb kedvem lett az elolvasása után(közben Empyreant hallgaok:))

  • sunyisanyi

    És akkor ezekszerint még pár évig biztosan nem lesz Chili. De Még a Peppers beindulása előtt jöhet még egy John solo album.:P

  • zani

    köszi a fordítást, jó volt olvasni! 🙂

  • Tompi

    igaza van és sokkal könnyebb megérteni miért nem akar zenekarba lenni…attól függetlenül nem örülök annak hogy nem nagyon kívánja a Chilit…akaraterején kicsit dobhatna a filozófikus gondolkodása mellé 😀 Ha nem ők akkor ki fogja megváltoztatni és eredeti helyére irányítani a zene lényegét?:D

  • bubamara

    Fantasztikus ember… Ő egy nagy zenész, szó szoros értelemben, ami pedig ma baromi ritka, ZENÉSZ!!! Imádom, megunhatatlan… kívánok neki és nekünk, rengeteg, fantasztikus zenét. Ahogyan ő is mondta, a ZENE lét kérdése… Ti tudnátok zene nélkül élni??? nem…

  • bubamara

    Millió köszi a fordításért…

  • Ł@Ł@

    na most már értem hogy miért nem akar turnézni.
    És tényleg igaza volt a zene a kapcsán.:)

  • atimann

    Fú, egyszer kipróbálnék egy White Falcon-t, eszméletlen jól szólt pl Slane Castle-ben, a Californication intro-nál/szólónál. Amúgy Stratocaster a legjobb, ezt John ízlésvilága is lazán alátámasztja. A tökéletes munkaeszköz.

    Cikkből pedig valóban jó sok minden kiderül. Hasonló véleményen van a kiadókkal kapcsolatosan, mint Radiohead-es kollegái. Helyes hozzáállás. És szerencsére az internet alaposan meg fogja reformálni a mai kiadócentrikus/pénzhajhász/megélhetési-zenélős világot.

    Hajrá John!

  • niandra

    Köszi Szergei! Ezek szerint tényleg “csak” turnézni nem akar…

  • atika85

    Nem akar turnézni? Oké, ne turnézzon. Csináljanak lemezt, sokat. Vagy vegyék át ők is azt a formát amit a Quimby csinál, nincs lemez, csak sok EP. És akkor mondjuk egy év alatt 4 EP, 4 szám, meg is van egy év alatt egy teljes lemez. Mindenki boldog lenne. Ő is zenél, mi is kapunk lemezt. A koncert meg ugyan…

  • szergei

    először is örülök h így tetszett a cikk mindenkinek, így megérte görcsölni vele. Atika: emlékszel a scar tissue-ra? abban volt egy rész h amikor leszerződtek a q-prime managementhez akkor szerződésbe foglalták hogy minden lemez után ennyi meg ennyi koncertet kell adniuk. Anth valami olyasmit írt hogy a managerek szerint ahhoz hogy sikeres legyen a lemez minimum kétszer körbe kell járni a világot.lásd ppl az embertelen hosszú btw turnék. Én se nagyon mennék bele ilyenbe ha pl tudom hogy lemez után két évig nem alszom otthon. Management csere valami lazábbra, mert úgy járnak mint a rolling stones. “beikonosodnak” azt meg rohadtul nem szeretném…

  • atika85

    Jogos, de ez ellen tehetek. Azt hiszem nekik már nem okozna olyan nagy fejfájást, ha nem turnéznának egy ideig, úgy is a világ minden újsága lehozná, hogy új Chili lemez, ott az iTunes, az Amazon, úgyhogy fogyna abból rendesen. Az előrendelésekből is életük végéig boldogan élnének (nem mintha most nem…).
    Ők a zenészek, ők a sztárok, ők diktálnak.