Olvasónk írta: God Bless Her Little Soul

Újabb olvasói írás következik, bécsi koncertbeszámoló, Sándor tollából (billentyűzetéből).

Már nagyon régen meg akartam írni ezt, merthogy végre megtörtént. Megcselekedtem amit megkövetelt a haza, láttam élőben a Red Hot Chili Pepperst. Hosszú út volt ez idáig. Zsebméretű korom óta vágytam erre, és iszonyat sokszor csak pici centiken múlt hogy lemaradtam róla. Aerodrome, Nova Rock Fest, Chorzow, Green Fest. Akármi.

Na de az elejéről.

A vonatút, az hosszú. Nagyon. Debrecentől (most ott lakom vala) Bécsig alsó hangon hat óra. De nem egyedül mentem, csodálatos kollégámat Évafruzsinát sikerült rávenni, hogy ugyan vágjon már ki 20k forintot vakra az ablakon, hiddeljólesz, csakgyereel. Eljött. Annyi szóviccet kaptam arczba, hogy Komáromnál már nagyon komolyan fontolgattam, hogy kedves útitársamat megfürdetem a Dunában.

Álltunk is az esőben, sokat. Még söröm se volt! DE! Mivel nagyon gyorsak és ügyesek voltunk cefet jó helyet fogtunk. Középen, kb olyan távolságra a színpadtól, mintha a Chili az albérlet erkélyén játszott volna, én meg a nagyszoba kanapéján hesszelnék.

Az előzenekar. Húztam a számat erősen. Indie. Nem szeretem. Britek. Pláne. Viszont meglepően kellemesek voltak. A basszeros srác szívdobogás imitációja egy olyan méretű királyság, hogyha neadj isten megint lenne értelmes zenekarom úgy lenyúlom az ötletet hogy azt valami gyönyör lesz nézni. Ügyesek voltak, laza kis chilles, a költővel szólva „sörözve dudorgós” zenét játszottak. Nagy meglepetésemre 40 perc alatt letduták a műsort aztán szolidan visszakocogtak az öltözőbe. Megjegyzés: A világon kevés szarabb dolog lehet mint a Red Hot előzenekarának lenni. Félelmetes lehet az az érzés amikor egyszerre 20 ezer ember várja hogy húzzál már a picsába a színpadról. Jönnek nagyszakálú emberek. Pakolnak. Feltűnik egy fleabass! Ohmygod Éva! Ezek jönnek! Tényleg itt lesznek! Rájöttem hogy én képes vagyok produkálni ugyanazt az életérzést amit az amerikai tinicsajok a reptéren amikor anno Beatles megérkezett. Sötétség. Zöld fények. Dörömbölő basszus, oh igen, ez már a Monarchy of Roses eleje. És onnantól….

Hülyeség lenne végigmenni a koncerten számról számra, mert totál felesleges. Leírni úgysem nagyon lehet, de példának legyen elég annyi, hogy a szívdobogásomat az egész koncert alatt legkönnyebben a Richter skálán lehetett volna mérni. Sokszor leírtuk már a fórumon, meg kisakkozgattuk: Josh egy csendes gyerek. Nem tudom hogy milyen módon fog magára találni, de ez a Red Hot Chili Peppers amit én láttam leginkább egy Flea&Anthony show. Josh megvan a háttérben, köszöni szépen, de messze nem olyan domináns mint amilyen kellene ahhoz hogy ezt a két embert ellensúlyozza a színpadon. Nem ő szívás, hanem a többiek nagyon izmosak neki. Megjegyzés 2: Josh baromi töményen játszik. Ez kell is (ugye nem figyel mögötte ritmus gitár, viszont az ismert univerzum egyik legvadabb ritmusszekciója van mögötte), de az album dalai alapján féltem, hogy nagyon eltűnik maga a gitárhangzás. Nem jött be a dolog. A dalok izmosan szólnak, nagyon izmosan.

Annak idején, a hőskorban a zenefórumon sokat beszélgettünk SaulHudsonnal Frusciante-ról. Annyi volt a fő érve ellene, hogy hiába jó gitáros, Johnnak nincsenek tökös gitárszólói. Ezzel teljes mértékben egyetértek. John dallamos volt, és ez állt jól neki. A Give it Away szólóinak a 90%át pl koncertfelvételeken meglehetősen utáltam, mert nagyon visszavettek a dal harapásából. Joshnál pont ez van meg. Jó szólógitáros, valószínűsítem hogy sokkal jobb John, cserébe sokkal kevésbé dallamos. Viszont mindenbe bele tudja rakni a heavy metal thundert. Istentelen kemény dolgokat tud játszani a srác, hihetetlen energiával, annyi, hogy nem „szép” (hozzáteszem nekem a gitárszóló mindig is egy baromi öncélű műfajnak tűnt). Félreértések a chilivel kapcsolatban: A Chilit már mindennek hallottam: funkynak, funk metal-nak, funk rocknak, alternatívnak, alterpopnak, etc. de nagyon az a helyzet, hogy egyik sem helyt álló. Picit sem. A bécsben láttotak alapján a Chili egy kőkemény punk-rock zenekar. Annyi hogy dallamosabbak az átlagnál és ravaszabb a ritmikájuk (oké, sokkal ravaszabb a ritmikájuk) mint egy átlag punkzenekarnak. Ez iszonyat nagy meglepetésként ért. Arra számítottam hogy a lassú daloknál majd jön némi finomkodás, boldogság, kiskutyák, szerelem, colorstar, budapest win-a-trip, akármi. Ehelyett még a hard to concentrate is majd leszaggatta a fejem a helyéről én meg csak tátogtam, hogy ezmegmostmi? mit bírsz? meg hogy? megmiért? Californication végén olyan szóló, hogy a Dimmu Borgir dobna egy puszit a receptért cserébe? Hogy? Mélységesen nem értek egyet a B-oldalas srác posztjával, hogy itt már a forró szerelem átalakul szeretetté (érdekes analógia a zenekar intenzitás mérésére, mindegy, nem én találtam ki) Ez a zenekar, jött, letépte a stadthalle tetejét, megpörgette a levegőben, arcunkba vágot a szél és az eső, visszarakta, én pedig folyosón hanyattfekve visítottam koncert után, hogy ilyen baszod a földön nincs….. Voltak elképzeléseim a zenekarral kapcsolatban, meg hogy milyen is lesz ez, és megsúgom, a közelében sem volt. Ehhez a zenéhez kell a gerinc meg a megedződött nyakizom.

A látványelemek klasszak voltak, de engem sokkal inkább lekötött az a mágia ami a színpadon zajlott. Ha lány lettem volna, az Around the World introjánál olyan keményen verte volna a bugyim a földet, hogy lyukat vágott volna a talapzatba Kínáig. Őszintén csodálkozom, hogy hogyan bírta ki az első sor népe komolyabb orgazmusok nélkül. A közönség kicsit konszolidált osztrák gimnazisták, stájer hippik, és a kötelező beszívott szararcok egysége volt. Tovább megjegyzés: Ez a zenekar azért ’99 óta konstans keményen drogellenes szöveget nyomat. Hogy lehet pont az ő koncertjükön tépni? Oké, mindenkivel előfordul, nekem is voltak vele mókás napjaim boldogult úrfikoromban, de na. Ez nem az Irie Maffia.

Összefoglalva: Menjetek el, nézzétek meg, és örüljetek hogy ismertitek ezt a zenét. Nagy ajándékot kaptunk. Talán felmérhetetlenül nagyot.

red hot chili peppers